2018. ápr. 14.

MIről beszélgettetek az úton?


Néhány gondolat a lelki kísérésről (Tornya Erika RSCJ)

Segíts!
Bizonyára volt már olyan időszakod, amikor különösen jól esett valakivel beszélgetni. Elmondani, mi történik az életedben, minek örülsz, mitől félsz, esetleg milyen kételyek feszítenek. Ha komolyabb döntés előtt álltál, bizonyára megosztottad kérdéseidet bizalmas barátaiddal, esetleg egy családtaggal, vagy valakivel, akinek adsz a véleményére. Ha nagyon magányos lennél, vagy számodra nehéz, szégyellnivaló a téma, ami foglalkoztat, akkor lehet, hogy valamelyik internetes chatszobában kerestél „arctalan” meghallgató közeget. Biztonságot ad, ha valakivel közösen nézel rá az aktuális helyzetedre, az életedre. Talán a legszerencsésebbek tudják azt is, milyen támogatás, ha nemcsak egy-egy nehezebb helyzet, esetleg krízis esetén lehet valakihez fordulni, hanem folyamatosan van egy objektív, külső szemlélő, akinek őszintén, bátran lehet mesélni az életünkről, legmélyebb érzéseinkről.
Az emberi élet útján vannak szakaszok, amikor jól jöhet némi útmutatás, segítség. A kérdéseink, problémánk jellegétől függően ez a segítség nagyon változatos lehet. Szakmai, karrierbeli kérdések esetén lehetőség van szupervízió vagy egyéni tanácsadás igénybevételére. Ha nagy nyomás nehezedik ránk, esetleg lelki vagy pszichés megbetegedés gyötör, különböző terápiák állnak rendelkezésre. Van mentálhigiénés segítség, lelki gondozás vagy pszichológiai, pszichiátriai kezelés is. Ha hitbeli vagy lelkiismereti kérdések kerülnek elő, például valamilyen tragédia vagy valamilyen konkrét élethelyzet kapcsán, sokan megkeresik a plébánost, a hittantanárt, egy hiteles hívő embert vagy egy szerzetest, hogy egy „lelkipásztori beszélgetés” keretében választ kapjanak a konkrét kérdésre.
Talán nem annyira közismert, hogy a keresztény élet támogatására, a hit mindennapi megéléséhez való segítségként – az egyház kezdeteitől fogva – létezik a lelki kísérés gyakorlata. Vannak, akik tartósabban arra vágynak, hogy még közelebbi, mélyebb kapcsolatba kerüljenek Jézussal, hogy könnyebben felfedezzék Isten működését saját életükben Ők lelki kísérőhöz járnak. Mivel a lelki kísérés külső formája hasonló egy pszichoterápiához (hiszen mindkettő rendszeres személyes beszélgetés keretében történik), esetleg össze lehet keverni a terápiát vagy a lelki gondozást a lelki kíséréssel. Sőt, ha a lelki kísérést felszentelt pap végzi, gyakran szentgyónás követi a lelki kísérést. Emiatt sokak fejében összemosódik a két dolog, s úgy vélik, a lelki kísérés tulajdonképpen egy kiadósabb gyónás, amikor az atyának lehetősége van hosszabb időt és figyelmet szentelni a gyónóra. Mi tehát a lelki kísérés? Mit lehet várni a lelki kísérés folyamatától és mi nem tartozik ide?
(...)
Forrás: internet; Arcabas

A lelki kísérés rendszeres találkozás két keresztény ember között. Annak az elfogadásából indul ki, hogy Isten minden embert a nevén szólított. Minden ember Isten képmása. A lelki kísérés meghívás arra, hogy ezt fölfedezzük és választ adjunk rá. A központban Isten van, az a célja, hogy a lelki útján kísért személy egyre jobban fölfedezze életében Isten működését, a Szentlélek vezetését, s erre választ tudjon adni hétköznapi döntései sorozatában. A lelki kísérésben a kísért személy nemcsak a hitéletét tárja a kísérője elé, hanem minden olyan dolgot, ami belsőleg mozgatja, foglalkoztatja. A kísérő feladata, hogy a kísért személy figyelmét Istenre irányítsa, támogassa a vele való kapcsolatát, segítsen értelmezni a belső lelki megmozdulásait. A lelki kísérés imamódszereket is mutathat, a Szentírást is segítségül hívhatja. Diszkrét és tiszteletteljes a kísérő hozzáállása, nem tudást akar osztogatni, hanem támogatóan és tapintatosan van jelen a kísért személy életében. Sok keresztény ember távolságot érez a hétköznapi, „civil” élete és az ehhez kapcsolódó kihívások illetve a hit között. Mintha Isten, Jézus egy külön világ lenne, ami nagyon ritkán kapcsolódik össze. A lelki kísérés segít például abban, hogy Istent nemcsak az én teremtőmnek és Uramnak valljam (hiszen akkor nem lenne Isten, csak egy bálvány), hanem meglássam, hogy Isten a Mi Istenünk, aki az egész teremtett világban működik. Isten nem egy privát dimenzió, nemcsak az enyém, hanem másoké is. Ezáltal a szemléletváltás által hidak nyílhatnak, ami segít integrálni a profán és szent határvonalát. A lelki kísérés dinamikáját egy háromszögként lehet elképzelni. A három fő pontja: Isten- a kísért személy – a kísérő. A kísérés Isten és a kísért között zajlik, a kísérő dolga, hogy a háttérben maradjon, teret nyisson Istennek, folyamatosan visszavigye a figyelmet az Istennel folyó kapcsolatra. A kísérő segít a rendetlen ragaszkodásoktól megszabadulni, azért, hogy a kísért személy képes legyen Isten személyes hívására szabad választ adni, s növekedjék a szeretetben. 

Határok
A lelki kísérés nem terápia, de természetesen lehetnek gyógyító hatásai is (ugyanúgy, ahogy a pszichoterápia eredménye is lehet hitbeli mélyülés). A lelki kísérés célja nem gyógyítás, hanem az Isten kapcsolat erősítése, ápolása, az arra való rendszeres reflexió. Előfordulhat, hogy a kísérés során napvilágra kerülnek olyan lelki folyamatok, régi lelki sebek, családi minták, melyek terápiát igényelnek. Erre a lelki kísérő nem vállalkozik. Egyrészt mivel nem pszichológiai szakember, nem terapeuta, másrészt, mert a lelki kísérés struktúrája Istenre tekint és nem problémaközpontú. A lelki kísérés nem akarja kiiktatni az esetleges problémákat, hanem azt keresi, hogy a problémás valóságban hogyan lehet Istent felfedezni. A terápia célja a probléma lehetőség szerinti megszüntetése. Ha a lelki kísérő úgy látja, hogy a lelki kísérés mellett vagy helyett inkább pszichológiai segítségre lenne szükség, azt tapintattal, szeretettel jelzi a kísért személynek, s nem kezd zug-pszichologizálásba. Vannak olyan lelki kísérők, akik képzett terapeuták is egyszemélyben. Ezeken a határhelyzetekben döntést kell hozni, hogy a lelki kísérés esetleg terápiaként folytatódjon-e ugyanannál a személynél. Ezt ki kell mondani, mert a terápiás helyzetben a terapeuta-kliens viszony más, mint kíséréskor, s a terápiás modellben megjelenik a gyógyítandó probléma, ami a figyelem középpontjába kerül. A gyakorlatban sajnos nehéz lehet egy-egy ilyen határhelyzet. Egyrészt vannak, akik nem fogadják el terápiás szakember segítségét, másrészt sok esetben a jó terápiának anyagi vonzata, ára van, amit nem tud mindenki megfizetni. Ha valaki tudja magáról, hogy pszichés gond miatt keres segítséget, de anyagilag nem tudja vállalni, az ne lelki kísérőt keressen, mert nem fog segíteni az alapproblémáján. Vannak központok, ahol olcsón vagy ingyen lehet terápiát kapni, érdemes azokat felkeresni. Aki viszont tartósan az alábbi versben leírt sóvárgást érzi magában, bátran forduljon lelki kísérőhöz!
„Minden a vágyakozással kezdődik,
mindig több tér nyílik a szívben,
a szebb és nagyobb felé -
ebben áll az ember teljessége és befejezetlensége:
vágy a csöndre, a barátságra, a szeretetre.
És ahol beteljesül a vágy,
ott még nagyobb erővel tör fel -
nem így kezdődött a Te megtestesülésed is, Isten,
ezzel a vágyódással az ember után?
Hadd kezdődjék a mi sóvárgásunk azzal,
hogy Téged keresünk,
és úgy érjen véget,
hogy Téged megleltünk.”
(Nelly Sachs: Vágyakozás, ford TE)
(Megjelent a Szív 2018. februári számában)


2018. ápr. 1.

Mária Magdona


Péter és János hazamentek. De Mária Magdolna ott maradt a sírnál és sírt.
Minden egyházatya az igazi elmélkedés jelét látta az üres sírnál való sírdogálásban, Isten megjelenésének fájdalmas várását, a türelmet az imádásban. "Mária Magdolna ott állt": ez folyamatot fejez ki. 

János evangélista nem azt mondja, hogy visszajött és aztán ott megállt. Ez a jelenlét folyamatos.
  "Kit keresel?" - kérdezi tőle Jézus.
Fontos, hogy tudjam, kit keresek, amikor imádkozom. Istent vagy saját magamat? A jó érzéseket, a megvilágosodást vagy a találkozás lehetőségét?

A mi életünknek azzal kell telnie, hogy hirdessük: láttuk az Urat, találkoztunk Vele, ahogy Mária Magdolna is tette. Mária Magdolna az apostolok apostola, mert ott maradt a sírnál és sírt, és türelmesen várt. Nincs apostoli küldetés hittel teli élet nélkül. 
(François Varillon gondolatai alapján)

2018. márc. 29.

"Ecce Homo"

Elmélyedhetek Pilátus szavainál: "Íme az ember". Mit is jelenthet ez Pilátus gondolataiban? Talán egyszerűen azt: "Íme az ember, akiről azt mondtátok, hogy el kell ítélni, és keresztre feszíteni." Itt van, megostoroztattam és szeretném, ha ez megakadályozná a kivégzését." bemutatja őt a tömegnek.
Gondolkodjunk el az embert szemlélve. Jézus, a teljesen ember, kinyilatkoztatva azt, kicsoda Isten, azt is kinyilatkoztatja, kicsoda az ember.
Nos, mi is az ember? Az ember az, aki egészen a halálig szeret, és a legteljesebb halálig, ami nemcsak az utolsó leheletet jelenti, hanem a kigúnyolást, az őrültséggel vádolást, a minden tekintélytől teljes megfosztást. Ez az ember. "Íme, az ember" az, akinek a szeretete egészen végig kitart. Az ember: képesség a szeretetre.
Vannak mindenféle humanizmusok, de a kereszténység több. Az ember az valaki. Az én feladatom az, hogy emberré legyek, és azon munkálkodjak, hogy a többiek is emberré váljanak. Csak úgy tudom ezt megtenni, ha nem veszem le a tekintetemet Jézus Krisztusról. Krisztus azt mondja: az ember divinizálható. Mit jelent ez? Képesek vagyunk úgy szeretni, ahogy Isten szeret. Nem kell Istenbe a szereteten kívül mást belemagyarázni .
(Részlet: François Varillon Jézus passiója c. könyvéből) 
Munkácsy M: Ecce Homo (Forrás: wikipedia)

2018. márc. 28.

"Mosni kezdte tanítványai lábát" (Jn13,5)

Amikor Jézus letette a kendőt, amit maga elé kötött, felteszi ezt a kérdést: "Értitek?"
Nyilvánvaló, hogy nekem szól a kérdés és válaszolnom kell rá, mint minden kérdésre az Evangéliumban.

Többfajta választ adhatunk: példamutatás, erkölcsi nevelés, és bár ez mind igaz, a lábmosás mindezeknél több, egy misztérium leleplezése.
Forrás: Internet
Ez Isten alázatosságának kinyilatkoztatása. Az alázatosság az igazi hatalom jele. A mindenhatóság, az erő jele, amely meghajol az előtt, aki a legkisebb, aki a leggyengébb. Isten hatalma egyáltalán nem olyan hatalom, ahogy azt a világban értik. Egyáltalán nem olyan. Soha. Ez a lelki erő, a lelki hatalom, amelynek az a lényege, hogy szabadon hajol meg a legkisebb előtt. Az embernek saját magában kell felfognia, hogy Isten határtalan hatalma a határtalan alázatosság. Ez jelenti Isten hatalmát, nincs más.
  A megtestesülés Isten örök alázatossága. Ezért szolga Jézus... Azért született, hogy kinyilatkoztassa: Isten mindenhatóságának hatalmában van, hogy a legkisebb szolgája legyen.
  Jézus szolga, elfogadja a szolgasorsot, ő van a legmélyebben, térden áll az emberek előtt. Ez ez az ereje. Hogy ilyen határtalanul szeressen valaki, a végtelen mindenhatóságra van szükség. Ez a kenózisz. A szeretet hatalma saját magunk teljes kiüresítése.
(Részlet François Varillon Jézus passója c. könyvéből)

2018. márc. 19.

"A te arcodat keresem, Uram!"

"Téged keres tekintetem, a te arcodat keresem, Uram!" (27.zsoltár)
 
A huszonhetedik zsoltár ezen két sora legbelső vágyaink egyikét hangosítja ki, ami egyben egy meghívás is arra, hogy ténylegesen helyet adjunk Isten utáni vágyainknak.

Ez a vágy olykor abban jelentkezik, hogy megjelenik gondolatainkban a "jó lenne" kifejezés. Lassan szavakba is öntjük, hogy mi is lenne jó számunkra most, mi is az, ami hiányzik az Istennel való kapcsolatunkból. De többre nem jutunk. Azt érezzük, hogy minden nehézkes, annyi minden lehúz, megoszt és most még ez a furcsa érzés, kívánság is jelentkezik. Ez egy újabb hiányra hívja fel a figyelmünket, amit valahogyan meg kell oldanunk. Honnan vegyünk ehhez erőt, időt a sok másfajta, de ép oly fontos és sürgető feladatok között?
A huszonhetedik zsoltár választott két sora adja meg erre a választ. Figyelmünk irányát kell kitágítanunk ahhoz, hogy Isten utáni vágyunk helyet tudjon kapni a mindennapok forgatagában. Ez abban fog segíteni, hogy az imádságos alkalmak, a szentmisén való részvételen túl is Isten arcának keresésében tudjunk maradni. Sőt abba is belevezet, hogy ne csak az éppen aktuális tevékenységgel, feladattal legyünk elfoglalva vagy esetleg beleveszve, hanem ott is észrevegyük Isten szerető jelenlétét.
Kép: Sophie Maille RSCJ

 Egyházunk ezért hívja fel a figyelmet minden nagyböjt kezdetén, hogy térjünk meg. Szívünket és figyelmünket nyissuk meg - újra és újra ebben a negyven napban - Istenünk végtelen szeretető jelenlétére, aminek teljességét húsvét szent ünnepében tár elénk.

Csókási Anna RSCJ

2018. márc. 11.

Hogyan hat az ima az életünkre?



Az imádság formálta Philippine életét, segítette, hogy csak azzal törődjön, ami lényeges az életben és megnyitotta Isten indításaira. Az ima késztette arra, hogy elhagyja kényelmet nyújtó családját és szerzetes legyen, teljesen azoknak adva magát, akik a társadalom peremén élnek. Rugalmasságot és vakmerőséget adott neki, hogy hazáját elhagyva Amerikába menjen, és társaival együtt kis Társaságunk első misszionáriusai legyenek. Az ima növelte benne Jézus iránti szeretetét és bizalmát. Azt vallotta: "Minden azé, akié Jézus."
Még 71 éves korában is, amikor már nem sokat tudott tenni, nővértársait és másokat imával kísért. Philippine telve volt missziós buzgalommal, de az, hogy nem ismerte szeretett népe, a potowatomi indiánok nyelvét, és más nehézségek is azt mutatják, hogy olyan asszony volt, aki alázattal elfogadta a korlátait. Ez tette képessé arra, hogy jóságot váltson ki azokból, akiket megérintett életével.

A kép szembeötlően mutatja Philippine istenközpontú életét: Jézus Szívéből merített erőt, buzgóságot, alázatot, bölcsességet és mindazt a kegyelmet, amire szüksége volt.

Milton Frenzel
 A Philippine-ben égő szenvedély, ami a határok átlépésére késztette, ösztönözzön bennünket is, hogy lépjünk ki az ismerős komfortzónánkból, és nyissuk meg szívünk ajtaját azok előtt, akik környezetünkben és a fizikai határainkon túl millió és millió módon szenvednek. Figyelmesnek kell lennünk és egy testként cselekednünk, hogy jelen legyünk a szükséget szenvedők számára, akik az ajtónkon kopogtatnak, és arra hívnak bennünket, hogy átlépjünk szociokulturális, politikai és gazdasági határainkon. Ő mutatja meg nekünk, hogyan. Bár lenne bátorságunk az ő lábnyomát követni.

Penina Ann Wambale, RSCJ, Uganda – Kenya Tartomány

2018. márc. 2.

Lehetek-e Jézus barátja?

Ha felmerült bennem, hogy talán szerzetesnek hív az Isten, akkor az első dolog, hogy ránézzek Jézussal való kapcsolatomra.
  • Milyen gyakran és mennyi időt töltök Vele?
  • Vágyom-e arra, hogy mind jobban megismerjem és megszeressem Őt?
  • El tudom-e képzelni, hogy baráti kapcsolatban legyek Jézussal? Elfogadom-e az Ő meghívását?
  • Hozzá hasonlóan akarok-e másokat szolgálni?
Kopt Barátság-ikon
Koronkai Zoltán jezsuita atya gondolatai segíthetnek, hogy a válaszaidat a leírtak fényében továbbgondold. (Részlet)

Jézus és a barátság

Jézus évekig együtt volt tanítványaival, minden élethelyzetet közösen éltek meg, láthatták miképp él, hogyan cselekszi. Sokat tanította is őket és rengeteget beszélgethettek. Jézus és a tanítványok között egyre mélyebb kapcsolat alakult ki ez idő alatt, és a tizenkét egyébként meglehetősen különböző hátterű tanítvány között kialakult egy egyre mélyülő közösség és összetartozás.
Amikor Jézus földi életében utoljára volt együtt tanítványaival, egy vacsora keretében foglalta össze nekik, mindazt, amit három év alatt mondott és tett. Tudatosan készült erre az alkalomra, vágyott rá, hogy együtt lehessen velük (vö. Lk 22,15). Ugyanezen az estén, amikor megtörte a kenyeret, ezt mondta „vegyétek és egyétek ez az én testem” (Mt 26,26), s ezzel átalakította és új formába öntötte a tanítványaival való viszonyt is. „Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’ és ‘Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13, 13-15) - mondja azután, hogy megmosta a tanítványai lábát, azaz egy olyan munka végeztével, amit a rabszolgák dolga volt. Jézus mindig megmarad Úrnak és Mesternek, de olyan Úr, aki lehajol, aki megtisztít, aki letérdel azok előtt, akiknek Ő ura és mestere. Van valami egészen döbbenetes itt. A szokásos alá fölé rendelő egyértelmű hierarchikus viszony átalakul. Az Úr úgy van jelen, mint aki szolgál. Ez a történés még többet mond. Jézus úgy van jelen, mint aki elől nem kell rejtegetni a piszkos lábat, nem kell neki valami jónak, tisztának látszót mutatni. Jézus előtt lehetünk azok, akik valójában vagyunk. A mély, igazi barátság egyik sajátosságát fedezhetjük itt fel. A kapcsolat, ahol ledőlnek a tabuk, ahol eltűnnek az álarcok, ahol mezítelenek lehetünk és nincs okunk a félelemre, ahol megmutathatjuk a sebeinket is és nem kell attól tartanunk, hogy még mélyebbre hasítják őket. Sőt abban bízhatunk, hogy végre orvosra, gyógyítóra találtunk (Mk 2,17), hiszen itt Ő van jelen, aki annyi embert meggyógyított.
Forrás: internet
Ezen az éjszakán még egy nagyon fontos tanítás hangzik el, ami a korábbi mester-tanítvány viszonyt újjá formálja. Jézus azt mondja tanítványainak: „Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.(Jn 15,14-16)
Jézus tehát immár valóban barátainak tekinti a tanítványokat. Magyarázatképp a barátság egyik lényegi tulajdonságát adja meg, a feltárulkozást. A barát megosztja a barátjával, ami fontos számára, amit tud, ami őt élteti, lelkesíti. Jézus már évek óta ezt tette ezzel a kis csapattal, egyre mélyebb szinten osztotta meg gondolatait, vágyait velük. Fokozatosan tárta fel előttük Isten országának titkait, nyitotta meg feléjük is saját bensőséges kapcsolatát az Atyával. Tanúi lehettek sikereinek és főleg a következő napokban feltárja előttük emberségének törékenységét is. Szenvedése meg fogja botránkoztatni a barátait. Jézus mégis bízik bennük, jóllehet törékeny emberek. Többször is komolyan csalódnia kell (gondolhatunk a tanítványok közötti viszályokra, a vitára, hogy ki a nagyobb, vagy Péter tagadására, Júdás árulására). Ennek ellenére rájuk bízza a feladatot: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24b) és „tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19).
A Jézussal való személyes barátság már ezen az éjszakán összekapcsolódik a tanítványtársakkal való barátsággal: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12-13) A barátság feltétele a Jézus parancsának való engedelmesség, ami nem más, mint a testvéri szeretet. Itt találjuk meg azt, ami minden keresztény gyakorlat központi paradigmája: az Istennel való kapcsolat és az emberekkel való kapcsolat egymástól elválaszthatatlanok. Jézus nem csupán individuális barátságokat kötött, hanem valóságos baráti közösséget alapított.

Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre

Az utolsó vacsorán elhangzik Jézusnak ez a parancsa is, ami ismétlésre szólítja fel a tanítványokat. Szükség is volt erre a parancsra, mert e nélkül a tanítványok aligha merték volna Jézus szavait és gesztusait megismételni. Egy vallásos zsidó ember számára döbbenetes és abszurd volt, amit Jézus mondott: egyétek a testemet, igyátok a véremet. Ott és akkor biztosan nem értették ezt - ahogy a lábmosás gesztusát sem („Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni”, Jn 13,7). Mégis Jézus feltámadása és a Szentlélek kiáradása után az apostolok megismételték a „kenyértörést”, és ez azóta is folyamatosan történik az Egyház életében. Bár nem teljes a keresztény felekezetek között az egység, mégis van valami közös: az Úrvacsorát, az Eucharisztiát, a Szentmisét, mindnyájan Jézus utolsó vacsorán mondott szavaiból, az „ezt cselekedjétek” parancsból eredeztetjük. De mire is vonatkozik ez az „ezt cselekedjétek”? Nagyon leszűkített értelmezés lenne, ha csak azt mondanánk, hogy csak egy rituális utasításról van szó, ami az utolsó vacsorán elhangzott szavak puszta ismétlésében merül ki. Az a vacsora egy baráti közösség ünnepi együttléte volt, ahol Jézus egész lényét megosztotta, átadta, rábízta barátaira és azt mondta „ezt tegyétek”, vagyis azt, amit Ő tett: szeretetből életét adta barátaiért.
Forrás: Pinterest

Eucharisztia, mint a barátság szentsége

Mi következik ebből az életünkre és arra a módra, ahogy megéljük az Eucharisztiát?
Az első az, hogy ahogy akkor, úgy most is Ő az, aki ezt a vacsorát rendezi, Jézus a Házigazda. Nem mi csináljuk a szentmisét, nem mi rendezzük, nem mi vagyunk a főszereplői sem, hanem Ő. Ő az, aki vár minket Házigazdaként és igazi barátként. Ő ma is vágyik arra, hogy feltárja titkait előttünk, és bízik bennünk, ránk akarja bízni újból egészen önmagát. Misére nem azért megyünk pusztán, mert parancsolt dolog, hanem mert Ő hívott meg bennünket, a Barátunk vár ránk. Ő tényleg ott lesz, „ez az én testem” - ma is, éppúgy, mint kétezer éve. Jézus hűséges, benne nincs: „esetleg”, „talán”, „most nincs kedvem”, nincs „megváltoztak az érzelmeim irántad”, „csalódtam benned ezért ma nem jövök”. Nem! Ő minden alkalommal eljön, minden alkalommal beleadja önmagát ebbe a kapcsolatba. Ő valóban a hűséges barát, akire mindig lehet számítani, aki nem vonja vissza ígéretét. A mi hűtlenségünk sem tántorítja el attól, hogy közénk jöjjön és nekünk adja önmagát.
Az Eucharisztiában Ő vár ránk, aki ismer minket. Aki előtt nem kell rejtőzködnünk, aki előtt nincs mit szégyellenünk. Mindaz, amit igazi mély emberi barátságban átéltünk már, vagy amire olyannyira vágyunk, hogy megvalósuljon végre az életünkben, előképe lehet annak, hogy milyen az a kapcsolat, amire Ő hív bennünket. Jézus tud titkot tartani, Ő sosem hagy el. Vele megoszthatom örömeimet és bánatomat. Kimondhatom neki félelmeimet, elmesélhetem ügyeimet. Nem fog unatkozni. Neki fontos vagyok. Benne biztos támaszt találhatok. Hadd jegyezzem meg, hogy nagyon nagy áldás, ha életünk részévé lesz a szentséglátogatás, és a szentségimádás szokása. A Jézussal való barátság egészen kiváltságos lehetőségei rejlenek itt.
Aquinói Szent Tamás az Eucharisztiáról szóló egyik magyarázatában említi (vö. Summa III, q75 a1), hogy a barátság sajátos vonása, hogy, a barátok együtt legyenek és ezért Krisztus irántunk való szeretetéhez is nagyon megfelelő, hogy a testi jelenlétével is mellettünk legyen a földi életünk zarándokútján.
Ha Jézus baráti közösség keretében osztotta meg önmagát, és azt mondta, hogy „ezt cselekedjétek”, akkor ebben ott van az is, hogy dolgoznunk kell azért, hogy az a csoport ahol az Eucharisztiát ünnepeljük, az valódi közösséggé váljon. A zsinat utáni liturgikus megújulásnak egyik fontos eleme, hogy sokkal erősebb lett a közösség aktív részvételének hangsúlya az ünneplésben. Az új építésű templomokban is jobban érvényesül az, hogy az oltár, azaz Jézus körül gyűlünk össze, ugyanakkor egymáshoz is kapcsolódunk.

Összességében az Eucharisztiát Jézussal és egymással való barátság szentségének is lehet tekinteni. Ha hittel éljük meg, akkor nem csak jelzi, hanem el is mélyíti, erősíti ezt a barátságot.