Lehetek-e Jézus barátja?

Ha felmerült bennem, hogy talán szerzetesnek hív az Isten, akkor az első dolog, hogy ránézzek Jézussal való kapcsolatomra.
  • Milyen gyakran és mennyi időt töltök Vele?
  • Vágyom-e arra, hogy mind jobban megismerjem és megszeressem Őt?
  • El tudom-e képzelni, hogy baráti kapcsolatban legyek Jézussal? Elfogadom-e az Ő meghívását?
  • Hozzá hasonlóan akarok-e másokat szolgálni?
Kopt Barátság-ikon
Koronkai Zoltán jezsuita atya gondolatai segíthetnek, hogy a válaszaidat a leírtak fényében továbbgondold. (Részlet)

Jézus és a barátság

Jézus évekig együtt volt tanítványaival, minden élethelyzetet közösen éltek meg, láthatták miképp él, hogyan cselekszi. Sokat tanította is őket és rengeteget beszélgethettek. Jézus és a tanítványok között egyre mélyebb kapcsolat alakult ki ez idő alatt, és a tizenkét egyébként meglehetősen különböző hátterű tanítvány között kialakult egy egyre mélyülő közösség és összetartozás.
Amikor Jézus földi életében utoljára volt együtt tanítványaival, egy vacsora keretében foglalta össze nekik, mindazt, amit három év alatt mondott és tett. Tudatosan készült erre az alkalomra, vágyott rá, hogy együtt lehessen velük (vö. Lk 22,15). Ugyanezen az estén, amikor megtörte a kenyeret, ezt mondta „vegyétek és egyétek ez az én testem” (Mt 26,26), s ezzel átalakította és új formába öntötte a tanítványaival való viszonyt is. „Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’ és ‘Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13, 13-15) - mondja azután, hogy megmosta a tanítványai lábát, azaz egy olyan munka végeztével, amit a rabszolgák dolga volt. Jézus mindig megmarad Úrnak és Mesternek, de olyan Úr, aki lehajol, aki megtisztít, aki letérdel azok előtt, akiknek Ő ura és mestere. Van valami egészen döbbenetes itt. A szokásos alá fölé rendelő egyértelmű hierarchikus viszony átalakul. Az Úr úgy van jelen, mint aki szolgál. Ez a történés még többet mond. Jézus úgy van jelen, mint aki elől nem kell rejtegetni a piszkos lábat, nem kell neki valami jónak, tisztának látszót mutatni. Jézus előtt lehetünk azok, akik valójában vagyunk. A mély, igazi barátság egyik sajátosságát fedezhetjük itt fel. A kapcsolat, ahol ledőlnek a tabuk, ahol eltűnnek az álarcok, ahol mezítelenek lehetünk és nincs okunk a félelemre, ahol megmutathatjuk a sebeinket is és nem kell attól tartanunk, hogy még mélyebbre hasítják őket. Sőt abban bízhatunk, hogy végre orvosra, gyógyítóra találtunk (Mk 2,17), hiszen itt Ő van jelen, aki annyi embert meggyógyított.
Forrás: internet
Ezen az éjszakán még egy nagyon fontos tanítás hangzik el, ami a korábbi mester-tanítvány viszonyt újjá formálja. Jézus azt mondja tanítványainak: „Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.(Jn 15,14-16)
Jézus tehát immár valóban barátainak tekinti a tanítványokat. Magyarázatképp a barátság egyik lényegi tulajdonságát adja meg, a feltárulkozást. A barát megosztja a barátjával, ami fontos számára, amit tud, ami őt élteti, lelkesíti. Jézus már évek óta ezt tette ezzel a kis csapattal, egyre mélyebb szinten osztotta meg gondolatait, vágyait velük. Fokozatosan tárta fel előttük Isten országának titkait, nyitotta meg feléjük is saját bensőséges kapcsolatát az Atyával. Tanúi lehettek sikereinek és főleg a következő napokban feltárja előttük emberségének törékenységét is. Szenvedése meg fogja botránkoztatni a barátait. Jézus mégis bízik bennük, jóllehet törékeny emberek. Többször is komolyan csalódnia kell (gondolhatunk a tanítványok közötti viszályokra, a vitára, hogy ki a nagyobb, vagy Péter tagadására, Júdás árulására). Ennek ellenére rájuk bízza a feladatot: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24b) és „tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19).
A Jézussal való személyes barátság már ezen az éjszakán összekapcsolódik a tanítványtársakkal való barátsággal: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12-13) A barátság feltétele a Jézus parancsának való engedelmesség, ami nem más, mint a testvéri szeretet. Itt találjuk meg azt, ami minden keresztény gyakorlat központi paradigmája: az Istennel való kapcsolat és az emberekkel való kapcsolat egymástól elválaszthatatlanok. Jézus nem csupán individuális barátságokat kötött, hanem valóságos baráti közösséget alapított.

Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre

Az utolsó vacsorán elhangzik Jézusnak ez a parancsa is, ami ismétlésre szólítja fel a tanítványokat. Szükség is volt erre a parancsra, mert e nélkül a tanítványok aligha merték volna Jézus szavait és gesztusait megismételni. Egy vallásos zsidó ember számára döbbenetes és abszurd volt, amit Jézus mondott: egyétek a testemet, igyátok a véremet. Ott és akkor biztosan nem értették ezt - ahogy a lábmosás gesztusát sem („Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni”, Jn 13,7). Mégis Jézus feltámadása és a Szentlélek kiáradása után az apostolok megismételték a „kenyértörést”, és ez azóta is folyamatosan történik az Egyház életében. Bár nem teljes a keresztény felekezetek között az egység, mégis van valami közös: az Úrvacsorát, az Eucharisztiát, a Szentmisét, mindnyájan Jézus utolsó vacsorán mondott szavaiból, az „ezt cselekedjétek” parancsból eredeztetjük. De mire is vonatkozik ez az „ezt cselekedjétek”? Nagyon leszűkített értelmezés lenne, ha csak azt mondanánk, hogy csak egy rituális utasításról van szó, ami az utolsó vacsorán elhangzott szavak puszta ismétlésében merül ki. Az a vacsora egy baráti közösség ünnepi együttléte volt, ahol Jézus egész lényét megosztotta, átadta, rábízta barátaira és azt mondta „ezt tegyétek”, vagyis azt, amit Ő tett: szeretetből életét adta barátaiért.
Forrás: Pinterest

Eucharisztia, mint a barátság szentsége

Mi következik ebből az életünkre és arra a módra, ahogy megéljük az Eucharisztiát?
Az első az, hogy ahogy akkor, úgy most is Ő az, aki ezt a vacsorát rendezi, Jézus a Házigazda. Nem mi csináljuk a szentmisét, nem mi rendezzük, nem mi vagyunk a főszereplői sem, hanem Ő. Ő az, aki vár minket Házigazdaként és igazi barátként. Ő ma is vágyik arra, hogy feltárja titkait előttünk, és bízik bennünk, ránk akarja bízni újból egészen önmagát. Misére nem azért megyünk pusztán, mert parancsolt dolog, hanem mert Ő hívott meg bennünket, a Barátunk vár ránk. Ő tényleg ott lesz, „ez az én testem” - ma is, éppúgy, mint kétezer éve. Jézus hűséges, benne nincs: „esetleg”, „talán”, „most nincs kedvem”, nincs „megváltoztak az érzelmeim irántad”, „csalódtam benned ezért ma nem jövök”. Nem! Ő minden alkalommal eljön, minden alkalommal beleadja önmagát ebbe a kapcsolatba. Ő valóban a hűséges barát, akire mindig lehet számítani, aki nem vonja vissza ígéretét. A mi hűtlenségünk sem tántorítja el attól, hogy közénk jöjjön és nekünk adja önmagát.
Az Eucharisztiában Ő vár ránk, aki ismer minket. Aki előtt nem kell rejtőzködnünk, aki előtt nincs mit szégyellenünk. Mindaz, amit igazi mély emberi barátságban átéltünk már, vagy amire olyannyira vágyunk, hogy megvalósuljon végre az életünkben, előképe lehet annak, hogy milyen az a kapcsolat, amire Ő hív bennünket. Jézus tud titkot tartani, Ő sosem hagy el. Vele megoszthatom örömeimet és bánatomat. Kimondhatom neki félelmeimet, elmesélhetem ügyeimet. Nem fog unatkozni. Neki fontos vagyok. Benne biztos támaszt találhatok. Hadd jegyezzem meg, hogy nagyon nagy áldás, ha életünk részévé lesz a szentséglátogatás, és a szentségimádás szokása. A Jézussal való barátság egészen kiváltságos lehetőségei rejlenek itt.
Aquinói Szent Tamás az Eucharisztiáról szóló egyik magyarázatában említi (vö. Summa III, q75 a1), hogy a barátság sajátos vonása, hogy, a barátok együtt legyenek és ezért Krisztus irántunk való szeretetéhez is nagyon megfelelő, hogy a testi jelenlétével is mellettünk legyen a földi életünk zarándokútján.
Ha Jézus baráti közösség keretében osztotta meg önmagát, és azt mondta, hogy „ezt cselekedjétek”, akkor ebben ott van az is, hogy dolgoznunk kell azért, hogy az a csoport ahol az Eucharisztiát ünnepeljük, az valódi közösséggé váljon. A zsinat utáni liturgikus megújulásnak egyik fontos eleme, hogy sokkal erősebb lett a közösség aktív részvételének hangsúlya az ünneplésben. Az új építésű templomokban is jobban érvényesül az, hogy az oltár, azaz Jézus körül gyűlünk össze, ugyanakkor egymáshoz is kapcsolódunk.

Összességében az Eucharisztiát Jézussal és egymással való barátság szentségének is lehet tekinteni. Ha hittel éljük meg, akkor nem csak jelzi, hanem el is mélyíti, erősíti ezt a barátságot.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések